Jelentkeztem NoŁa novella-író versenyére. A novellám címe: A száműzött - Cécile gondolatai. Cécile (ejtsd: szészil) egy átlagos lány a megszokott társadalomban. Előnyös és jó nevelést kapott, el tudja választani a jót a rossztól, és bűntelen életet él, de egy napon őt is bekebelezi a sötétség, ami örökre száműzötté teszi őt.

Íme itt van, amivel eddig kész vagyok:

"Halk, lágy szellő zúgott azon a napon. A fű zöldebb volt, mint valaha. Az ég kékebb volt, mint a végtelen mély óceán. Egy kislány és édesanyja ültek egy nagy cédrusfa alatt.
- Anyu, hol van a mennyország?
- A szívünkben él, kicsim.
- Hogy juthatunk el oda?
- Ha bűntelenül élünk, elüldözve a sötétséget magunk mellől, és fényt engedni a helyébe.
- És ha elér a sötétség, mi történik?
- Sosem láthatod a mennyországot és száműzött leszel."
Fölébredtem. Már megint arról a napról álmodtam. De hát miért? Állandóan csak az a nap jár a fejemben. Talán akkor kellett volna megértenem, hogy az anyám nem mondott csacsiságokat. Igenis, elért engem a sötétség, amiben nem hittem. De miért néznek rám olyan furán? Attól, hogy megöltem valakit, még ugyanolyan ember vagyok... Nem vagyok őrült, csak mások szerint. Csak azért öltem meg azt az állatot, mert... mert szörnyű dolgokat művelt velem. És neki hittek. Azért, mert én még csak tizenhat éves vagyok, ő pedig már túl volt a harmincon. Mit számít? Hiszen ő lökött engem sötétségbe, én a fényben akartam maradni, és élvezni azt, amit nekem adhatott volna még.
- Cécile, hoztam a reggelid. - Gondolataimat félbeszakította Mérille (ejtsd: méril), a szanatórium egyik diákmunkás ápolónője, aki történetesen az én legjobb barátom. Legalábbis addig a napig az volt.
Nem szeretném kerülgetni a forró kását, inkább elmondom, mi is történt azon az annyit emlegetett napon, amiért őrültnek tartanak, és száműzöttet csináltak belőlem.

Ott feküdtünk a község melletti egyik szántóföld peremén Mérille-el, és a felhőket néztük.
- Na, ki tud több formát észrevenni? - kérdeztem.
Én voltam az első, aki meglátott egyet.
- Az a felhő úgy nézki, mint egy pegazus. - Mérille persze mást is, valami jobbat látott benne.
- Inkább olyan, mint egy unikornis, szárnyakkal. Az a felhőnyúlvány olyan, mint a szarva.
- Ha te mondod... - mondtam nyersen. Sőt, inkább flegmán...
- Ezt a hangnemet célzásnak vegyem? - csattant fel hirtelen Mérille.
- Hát, ha szeretnéd, Mademoiselle (ejtsd: mádmázell) Okostojás.
- Ezt megbánod! - fölálltunk, és Mérille elkezdett kergetni engem. Már majdnem a szántóföld másik felén jártunk, amikor megbotlottam egy buckában, és hasravágódtam. Mérille diadalmasan nevetett, de már nem bírt lefékezni, és bennem botlott el, de ő a hasravágódás előtt még repült kábé két métert.
- Kölcsön kenyér visszajár! - mutattam rá fulladozva a nevetéstől.
Alkonyatig hülyéskedtünk és kergetőztünk vidáman, önfeledten, mit sem törődve a világ rossz dolgaival, mint a háborúk, az éhezés, és mindenekelőtt az iskola. Kisgyermekként búcsúztattuk el a napot, forogtunk, pörögtünk, amíg hullafáradtan el nem terültünk a búzamező közepén.
- Cécile!
- Mondd, Mérille.
- Te vagy a legjobb barátom.
- Te pedig az enyém.
Hosszú csend következett. De ez egy boldog, hosszú csend volt. A kimerültség és boldogság jele.
- Azt hiszem, indulnunk kéne, mielőtt besötétedik.
- Cécile, attól hogy két és fél hónappal idősebb vagy nálam, az nem azt jelenti, hogy az anyám vagy.
- Tudom, de szeretek úgy csinálni, mintha az enyád lennék.
Elbeszélgettünk az élet dolgairól, a barátságunkról és a házi feladatról hazafelé menet. Ikerházban laktunk, aminek az ajtaja közös volt, csak az ő lakrészükhöz a folyosó jobb, a miénkhez pedig a bal oldalán vezetett ajtó. Így mindig pont az ajtó előtt tudunk búcsúzkodni.
- Akkor holnap 6:45-kor.
- Jaj ne, nulladik óránk lesz?
- Minden Hétfőn az van...
- Ja tényleg. Akkor szia! - mielőtt Mérille kitalálhatott volna valamit, gyorsan bementem a lakrészünkbe, és bezártam az ajtót.

.
.

Folyt. köv.
(azt majd csak a verseny vége után ;)

Remélem, felcsigáztam az érdeklődéseteket. ;)


NoŁa buttonja: