|
Harmadik művem
JigokuAyame 2007.08.24. 23:33
 Írisz naplójának harmadik bejegyzése.
Amaránt, az ég megalkotója
Már három napja ültem abban a fura szobában. Azt mondták, olyan, mint egy cella. Pedig attól nagyon messze állt. Gyönyörű kilátásra nyílt az ablakom, a nap minden percét előtte töltöttem. Szimplán eltűnhettem volna innen, bár ők ezt nem tudták. Nem volt semmi más dolgom, ami miatt el kellett volna mennem, ebben a szobában maradhatok halálom napjáig. Úgyis valami ilyesmi dologért jöttem ide... Ha nem most, majd később. Az a lényeg, hogy ott már biztonságban éreztem magamat.
Sosem hagytam volna el azt a szobát, ha akkor nem látok meg valami furcsát az égen, nagyon-nagyon messze. Nagyon halovány volt, aligha szembetűnő. De ahogy néztem, egyre több és több látszott belőle. Fogaskerekek... apró fogaskerekeket láttam. Megdöbbentő látvány volt.
Behunytam a szemem, és erősen a fogaskerekekre gondoltam, és az alattuk elterülő tájra. Egy röpke pillanat múlva kinyitottam a szemem, és életem addigi legijesztőbb látványa fogadott;
Láttam a fogaskerekeket, de most közelről. Nagyon picit távolodtak tőlem. A levegő csiklandozta az arcom. Zuhantam lefelé. Egy kicsit elszámítottam magam. Gondolhattam volna, hogy egyenesen a fogaskerekekhez kerülök.
Gyorsan megfordultam, hogy a földet lássam. Már nem volt messze a föld, amikor vörös vonalkákat láttam a levegőben. Hajszálak voltak. Szinte a semmiből egy nőalak jelent meg alattam, és kinyújtotta kezeit. Ekkor lassan elkezdtem lassulni, míg végül kényelmesen leértem a földre. Nem akartam hinni a szememnek. Felálltam, és szétnéztem. A nő ott állt, nem messze tőlem. Nagyon hosszú, vörös haja volt. Kedvesen, mosolyogva nézett rám. Nem tudtam mit tenni, elindultam felé. Körül-belül 2 lépésre tőle megálltam.
- Hát... nagyon szépen köszönöm, hogy megmentett engem. - néztem a földet, és nagyjából fél percig nem szóltam. Ekkor fölpillantottam, még mindig nézett engem. - Ööö... a nevem Jigoku Ayame. - még mindig csak nézett. Nem mondta, hogy "Szívesen", nem is mutatkozott be. Én nem bírtam tovább, és megkérdeztem azt, amiért idejöttem. - Mik azok a nagy fogaskerekek odafönt?
- Az égi gépezet. - hallottam a meglepően egyszerű választ. Szerencsére folytatta, úgyhogy nem kellett tovább kérdeznem. - Miután bekövetkezett a Vég, az egünk is semmivé lett. Csak feketeség volt, csillagok nélkül.
Mozdulatlan voltam, és elgondolkoztam, ki volt képes megalkotni egy ilyen csodálatos szerkezetet. De mivel elkpézelni sem tudtam, inkább a lányról kezdtem el kérdezni.
- Hogy hívnak téged? Miért mentettél meg?
- Nem hagyhattam, hogy leess. Az ég teremtményeit óvni kell... - ekkor végignézett szakadt ruhazátomon - a külsejétől függetlenül is. - el akart menni. Nem akartam. Ő meglátta bennem, hogy más vagyok, mégsem zavarta. Nem akartam elengedni.
- Kérlek, ne menj el! - visszanézett rám ragyogó zöld szemeivel. Vörös haja úgy lobogott a szélben, mint a tűz. Csodálatos volt. Tudni akartam, ki ő.
- Sajnálom Ayame, de mennem kell.
- Legalább azt mondd meg, hogy ki vagy. - sírásra állt a szemem. Hosszú idők óta először éreztem, hogy valaki maradéktalanul jónak tart.
- A nevem Amaránt. Én vagyok az ég megalkotója. - Utoljára rám nézett, tekintete bátorított, ösztönzött az életre. - Látom rajtad, hogy szörnyű élet áll mögötted. De kérlek, ne add föl. Mindenkinek van valamije, amiért még küzdhet. Neked is van, biztosan tudom. És veled.
Elment. Azután sohatöbbé nem láttam őt. De amit mondott, örökre fontossá tette őt a szívemben. Segített, hogy tovább küzdjek, és emlékeimet életművekben örökítsem meg. Ő ihlette a harmadik életművem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
