Egy tavaszi reggelen sétálgattam a vízparton. A párás forgatagon áthullámzottak a város fényei, oly messzinek, megérinthetetlennek tűntek. Előttem fegyveres őrök álltak, mereven figyeltek engem. A magamféle útszéli söpredék még csak szemét sem járathatta volna a városon. Nem értettem, hogy miért nem lőttek le engem. Pedig oly merészen elhatároztam, hogy véget vetek életemnek. És könnyűnek tűnt, hiszen nem kellett a saját kezemmel megtennem. Mégsem történt semmi. A hozzám közelebb álló őr csak nézett, még gépfehyverét sem emelte rám. Jól tudta, hogy még szánt szándékkal sem árthatnék a városnak.
Könyörögve néztem a nőre, hogy legalább csak egyszer lőjön át rajtam, és hagyjon elvérezni. Mégsem tette. Én közelebb, egyre közelebb mentem, hátha megunja a dolgot, és lazán szitává lő. Már meg tudtam volna őt érinteni, mire megszólalt:
- Mit akarsz? Meg akarod öltetni magad?
Én csak álltam, bambán néztem őt, és halkan kinyögtem:
- Igen. Kérem...
Kövér könnyek kezdtek özönleni a szememből, mégsem igazán sírtam. Tudatában voltam annak az életnek, amit magam mögött hagytam. Nem lett volna mit sajnálnom rajta, de mégis... valami ösztön azt diktálta, hogy forduljak meg, és fussak, amilyen gyorsan csak tudok.
Az őr komolyan nézett le rám. Nő volt, bár mégis magas, erős alkatú. Nehéz fémszerkezetek lógtak rajta, és egy talán több 10 kilós fegyvert tartott egyenesen. Még egy napernyőt is tartott maga fölött, hiszen itt már kora reggel erős a két nap fénye.
- Ha valóban meg akarsz halni, nyomd a fejed a víz alá, és hagyd addig úgy, amíg arra nem eszmélsz, hogy megdöglöttél. Nincs nekem rád időm.
- De maguk nem azért vannak, hogy lelőjék a közelbe merészkedőket? - kérdeztem, már szinte flegmán.
A nő értetlenül nézett rám, még mindig azt hitte, hogy csak viccelek.
- Ide figyelj, tágulj innét, különben... - nem tudott mit felhozni elijesztésemre, hiszen a halált kívántam. Ezzel már tisztában volt.
- Hogy hívnak téged, kislány? - kérdezte anyásan.
- Ayame.
- Nagyon szép neved van. Hány éves vagy?
- Tizenhat. És azt akarom, hogy megölj.
Az őr komolyan meghökkent, levegő után kapkodott. Megértettem őt. Egy tizenhat éves lánynak nem szabadna a halálra gondolnia.
Ekkor, teljesen váratlanul az őr akkora pofont adott, hogy beleestem a vízbe. Egy örökkévalóság telt el számomra, mire az őr kihúzott a vízből. Ekkor megint kaptam egy fülest, majd durván kioktatott:
- Na idefigyelj, te kis halálvágyó liba! Menj vissza oda, ahonnan jöttél, és verd a fejed a falba, hátha megjön az eszed!
- Ahonnan én jöttem, ott nincsenek falak... sem ajtók... csak a semmi...
Ekkor a nő fölemelt, és a nyakába vett. Elindult velem a város felé. Becsuktam a szemem, és halkan elkezdtem sírni. Ekkor megálmodtam a képet. A két nővel, kék napernyőkkel, a várossal a háttérben. Az első életművem.